1903. november 3-án Panama elszakadt Kolumbiától, és kikiáltották a Panamai Köztársaságot. A függetlenségi mozgalom helyi politikusok szervezkedésére épült, de sikerét döntően az Egyesült Államok támogatása biztosította. Washington ugyanis a Panama-földszoroson akart csatornát építeni, Kolumbia pedig nem fogadta el az amerikai feltételeket. Így a panamai önállóság egyszerre volt helyi politikai vállalkozás és az amerikai nagyhatalmi stratégia eredménye.
Egy távoli tartomány és egy nehezen működő állam
Panama 1821-ben szakadt el Spanyolországtól, majd csatlakozott a Nagy-Kolumbiához, amelynek része volt a mai Venezuela, Ecuador és Kolumbia területe is. A föderalista és központosító politikai küzdelmek miatt Panama közigazgatási helyzete többször változott: hol különálló államként, hol közvetlenül Bogotá alá rendelt területként működött. 1886-tól Kolumbia Panama megyéjeként igazgatta a földszorost.
Panama földrajzi helyzete különösen nehézzé tette a központi kormányzást. A keskeny földszoros fontos kereskedelmi útvonal volt, ugyanakkor a kolumbiai fővárostól távol feküdt, és nem kapcsolódott hozzá könnyen járható szárazföldi út. A panamai elit egy része ezért úgy látta, hogy Bogotá kevéssé érti a helyi érdekeket, miközben a terület gazdasági jelentőségét külföldi hatalmak ismerték fel a leggyorsabban.
- Panama 1821 után a Nagy-Kolumbia része lett.
- A terület 1886-tól Kolumbia Panama megyéje volt.
- A földszoros távolsága és sajátos kereskedelmi szerepe állandó feszültséget okozott.
- Az 1840–1841 között fennálló rövid életű Panamai Köztársaság korábbi elszakadási kísérletet jelentett.
A csatorna terve mindent megváltoztatott
A Panama-földszoroson átvezető csatorna gondolata már a 19. században nemzetközi ügy lett. Francia vállalkozók Ferdinand de Lesseps vezetésével az 1880-as években próbáltak tengeri szintű csatornát építeni, de a költségek, a műszaki nehézségek és a betegségek miatt a vállalkozás összeomlott. A félbehagyott munkálatok után az Egyesült Államok vette át a kezdeményezést. Washington számára a csatorna nem egyszerű közlekedési beruházás volt: gyorsabb kapcsolatot ígért az Atlanti- és a Csendes-óceán között, és megerősítette volna az amerikai jelenlétet a nyugati féltekén.
1903 januárjában az Egyesült Államok és Kolumbia aláírta a Hay–Herrán-szerződést. Ez amerikai használati jogot biztosított volna a csatorna helyén, de a kolumbiai kongresszus 1903. augusztus 12-én elutasította a megállapodást. A döntés fordulópontnak bizonyult. Az Egyesült Államok vezetése nem akart újabb hosszú tárgyalássorozatot, a panamai szeparatisták pedig közvetlenül Washingtonnal akartak megegyezni.
- A francia csatornaépítési kísérlet az 1880-as években kudarcba fulladt.
- Az Egyesült Államok 1902-ben törvényben rögzítette a panamai csatorna tervét.
- A Hay–Herrán-szerződés kolumbiai elutasítása felgyorsította az elszakadási mozgalmat.
- A csatorna megszerzése Washington számára stratégiai és kereskedelmi kérdés volt.
Háborús kimerültség és növekvő elégedetlenség
Kolumbia 1899 és 1902 között a liberálisok és a konzervatívok véres polgárháborúját, az úgynevezett Ezernapos háborút vívta. A konfliktus Panama területét is sújtotta, és tovább gyengítette a központi kormányzat tekintélyét. A béke ugyan 1902 novemberében megszületett, de az ország katonailag, pénzügyileg és politikailag kimerült maradt.
A panamai liberálisok bizalmát különösen megrendítette, hogy 1903 júliusában a hatóságok rajtaütöttek az El Lápiz című panamai újság szerkesztőségén. A lap a Victoriano Lorenzo liberális vezető kivégzését és az azzal kapcsolatos panamai tiltakozásokat ismertette. Az eset nem önmagában hozta létre a szeparatizmust, de szélesítette azok körét, akik Bogotá politikáját elfogadhatatlannak tartották.
- Az Ezernapos háború 1899-től 1902-ig tartott.
- A háború után Kolumbia nehezen tudta ellenőrizni távoli tartományát.
- Victoriano Lorenzo 1903. május 15-i kivégzése növelte a panamai elégedetlenséget.
- Az El Lápiz szerkesztőségének 1903. júliusi feldúlása a liberálisokat is a szeparatisták mellé sodorta.
A szeparatisták és az amerikai háttértámogatás
A függetlenségi mozgalom vezetői között ott volt José Agustín Arango, Manuel Amador Guerrero, Federico Boyd, Tomás Arias és Esteban Huertas. A szervezkedéshez később csatlakozott Philippe-Jean Bunau-Varilla francia mérnök és üzletember is, aki a korábbi francia csatornavállalkozás érdekeit képviselte. Bunau-Varilla 100 000 dollárral segítette a mozgalmat, majd közvetítő szerepet vállalt Amador és Theodore Roosevelt amerikai elnök között.
Roosevelt nyíltan nem jelentette ki, hogy támogatja a felkelést, de a panamai vezetők úgy értelmezték a washingtoni jelzéseket, hogy az Egyesült Államok nem fogja engedni a kolumbiai katonai visszafoglalást. Közben amerikai hadihajók közeledtek a térséghez. A későbbi történelmi értékelések ezért vitatják, mennyire tekinthető az 1903-as esemény tisztán panamai forradalomnak: a helyi kezdeményezés valós volt, de külső katonai és diplomáciai támogatás nélkül aligha jöhetett volna létre önálló állam.
- José Agustín Arango a szervezkedés egyik kulcsfigurája volt.
- Manuel Amador Guerrero lett a mozgalom aktív vezetője.
- Philippe-Jean Bunau-Varilla pénzzel és diplomáciai kapcsolatokkal segítette a szeparatistákat.
- Theodore Roosevelt kormánya nem vállalta nyíltan a felkelés megszervezését, de támogatása döntőnek bizonyult.
1903. november 3.: Panama kikiáltja függetlenségét
A szeparatisták 1903 novemberére időzítették a felkelést. A kolumbiai kormány közben csapatokat küldött a térségbe, részben azért, mert attól tartott, hogy Nicaragua támadást tervez Panama északi részén. A Barranquillából útnak indított Tiradores-zászlóalj mintegy ötszáz katonája november 2-án megérkezett Colónba. A katonák azonban kevéssé voltak kiképezve, és a kolumbiai állam a nemrég lezárult polgárháború után nem rendelkezett erős, összeszedett hadsereggel.
A döntő pillanatban az amerikai USS Nashville hadihajó is megjelent Colónnál. Az Egyesült Államok az 1846-os Mallarino–Bidlack-szerződésre hivatkozott, amely a földszoros békés tranzitját és a Panama-vasút működését garantálta. A gyakorlatban az amerikai jelenlét megakadályozta, hogy a kolumbiai csapatok szabadon vonuljanak Panama City felé. A kolumbiai parancsnokokat különválasztották katonáiktól, majd letartóztatták őket; a katonák végül nem tudták leverni a felkelést.
1903. november 3-án Panama kikiáltotta függetlenségét Kolumbiától. November 4-én ideiglenes kormányzati junta alakult, élén a helyi politikai vezetőkkel. A köztársaság megszületése ezért gyors és viszonylag kevés vérontással járó hatalomváltás volt, de korántsem olyan konfliktusmentes, ahogyan későbbi nemzeti elbeszélések gyakran ábrázolták. A források egy civil haláláról tesznek említést.
- 1903. november 2-án megérkezett a kolumbiai Tiradores-zászlóalj Colónba.
- Az USS Nashville amerikai hadihajó már november 2-án a térségben volt.
- 1903. november 3-án kikiáltották a Panamai Köztársaságot.
- November 4-én ideiglenes kormányzati junta követte a függetlenségi nyilatkozatot.
Elismerés és a Hay–Bunau-Varilla-szerződés
Az Egyesült Államok 1903. november 6-án de facto, november 13-án pedig hivatalosan is elismerte Panamát. A hírt Bogotá csak november 6-án kapta meg, részben a tenger alatti távírókábelek hibája miatt. Ez a kommunikációs késedelem is jól mutatja, milyen távolinak és nehezen ellenőrizhetőnek számított Panama Kolumbia számára.
November 18-án John Hay amerikai külügyminiszter és Philippe-Jean Bunau-Varilla aláírta a Hay–Bunau-Varilla-szerződést. A megállapodás rendkívül széles jogokat adott az Egyesült Államoknak a csatornaövezetben: Washington gyakorlatilag saját szuverenitásához hasonló hatalmat kapott a csatorna építése, működtetése és védelme fölött. A szerződést panamai részről nem egy helyi vezető, hanem Bunau-Varilla írta alá, aki hosszú ideje nem élt Panamában. Ez már akkor is sértette sok panamai politikus önérzetét.
Panama függetlensége tehát sajátos ellentmondást hordozott. Az új állam megszabadult a kolumbiai fennhatóságtól, ugyanakkor erősen függő helyzetbe került az Egyesült Államokkal szemben. A korabeli amerikai megállapodás alapján Panama lényegében protektorátusi helyzetbe került, miközben Washington beavatkozási jogot is szerzett a belügyeibe.
- Az Egyesült Államok november 6-án ismerte el először az új államot.
- A hivatalos amerikai elismerés dátuma 1903. november 13. volt.
- A Hay–Bunau-Varilla-szerződést 1903. november 18-án írták alá.
- A csatornaövezetben az Egyesült Államok rendkívül széles hatáskört kapott.
A függetlenség ára és hosszú távú következményei
A Panama-csatorna megépítése az Egyesült Államok irányításával folytatódott, és Panama a 20. században sokáig az amerikai külpolitikai és gazdasági befolyás egyik legfontosabb latin-amerikai terepe maradt. A csatornaövezet különálló igazgatása mindennapi területi és politikai feszültségeket okozott, mert a panamai állam saját területén csak korlátozottan érvényesíthette szuverenitását.
Kolumbia kezdetben nem ismerte el Panama elszakadását. A két ország viszonyát csak 1909-ben rendezték, majd az Egyesült Államok és Kolumbia 1921-es Thomson–Urrutia-szerződése zárta le a konfliktus egyik fejezetét. Washington 25 millió dollárt fizetett Kolumbiának, amely ennek fejében elismerte Panama függetlenségét.
Az 1903-as események értelmezése máig kettős. Panamai oldalról a nemzeti önállóság létrejöttének napja, kolumbiai nézőpontból területi veszteség és amerikai beavatkozás, az Egyesült Államok történetében pedig a csatorna megszerzését szolgáló kemény diplomáciai művelet. A három szempont egyszerre igaz: Panama nem pusztán külső akaratból szakadt el, de az amerikai támogatás nélkül a függetlenségi kísérlet esélyei csekélyek lettek volna.
Gyakori kérdések
Mikor kiáltották ki a Panamai Köztársaságot?
1903. november 3-án Panama kikiáltotta függetlenségét Kolumbiától. November 4-én ideiglenes kormányzati junta alakult, amely az új állam első kormányzati szerveként működött.
Miért támogatta az Egyesült Államok Panama elszakadását?
Az Egyesült Államok a Panama-földszoroson akart csatornát építeni. Miután a kolumbiai kongresszus 1903. augusztus 12-én elutasította a Hay–Herrán-szerződést, Washington a panamai szeparatisták támogatásával biztosította a csatornaépítés politikai feltételeit.
Mikor ismerte el Kolumbia Panama függetlenségét?
Kolumbia 1909. január 7-én ismerte el Panama függetlenségét. A rendezéshez hozzájárult az Egyesült Államok és Kolumbia 1921-es megállapodása, amelyben Washington kártérítést fizetett Kolumbiának.
Források
Képek forrásai
- Amerikai politikai karikatúra a Panama-csatornáról – unknown artist for New York Times. Kép forrása · Wikipédia-szócikk · Public domain. Arányosan átméretezve.
