1969. november 14-én, 16 óra 22 perckor (UTC) emelkedett a magasba a Saturn V hordozórakéta a floridai Kennedy Űrközpont 39A indítóállásáról. Az Apollo–12 a második emberes holdraszállásra indult, ám a felszállást röviddel később két villámcsapás is megzavarta. A küldetés mégis folytatódott, a legénység pedig öt nappal később sikeresen elérte a Holdat.
A holdverseny következő próbája
Az Apollo–12 felbocsátására alig négy hónappal az Apollo–11 történelmi útja után került sor. Neil Armstrong és társai 1969 júliusában először juttattak embereket a Hold felszínére, de az amerikai holdprogram célja nem pusztán a rekord megismétlése volt. A NASA azt akarta bizonyítani, hogy az emberes holdrepülés megismételhető, tervezhető és egyre pontosabb tudományos munkával kapcsolható össze.
A küldetés parancsnoka Pete Conrad volt, a parancsnoki egység pilótája Richard Gordon, a holdkomp pilótája pedig Alan Bean. A parancsnoki modul a Yankee Clipper, a holdkomp az Intrepid nevet viselte. A legénység feladata már jóval összetettebb volt, mint az Apollo–11-é: nem csupán le kellett szállniuk, hanem kijelölt területen kellett dolgozniuk, műszereket telepíteniük és kőzetmintákat gyűjteniük.
Indulás nehéz körülmények között
A Saturn V floridai idő szerint 1969. november 14-én délelőtt, UTC szerint 16:22-kor hagyta el a 39A indítóállást. A start időjárási szempontból nem bizonyult ideálisnak. Röviddel a felszállás után a rakétát két villámcsapás érte, ami átmenetileg több fedélzeti rendszer működését is veszélyeztette. A földi irányítás számára különösen az volt aggasztó, hogy az elektromos zavarok miatt bizonytalanná váltak bizonyos műszerek és telemetriai adatok.
A helyzet kezelésében fontos szerepet játszott, hogy a hordozórakéta hajtóművei és alapvető repülési rendszerei továbbra is működőképesek maradtak. A földi irányítás a megfelelő kapcsolók és tartalék rendszerek használatával el tudta kerülni a küldetés megszakítását. A villámcsapások így nem a repülés végét jelentették, hanem olyan válsághelyzetet, amelyben a tervezett eljárások és az irányítók gyors döntései bizonyították értéküket.
- A Saturn V a Kennedy Űrközpont 39A indítóállásáról indult.
- A felszállás után két villámcsapás zavarta meg a rendszerek működését.
- A küldetés irányítása a tartalék megoldások alkalmazásával folytatódhatott.
- Az Apollo–12 a korábbi holdraszállásnál pontosabb leszállási feladatot kapott.
A Surveyor 3 nyomában
Az Apollo–12 egyik legfontosabb újítása a célzott leszállás volt. A holdkomp a Viharok óceánjában kijelölt területre tartott, az úgynevezett Surveyor 3 közelébe. A Surveyor 3 amerikai automata űrszonda 1967-ben landolt ugyanott, ezért az Apollo–12 legénysége nem ismeretlen vidékre érkezett: egy korábbi robotküldetés eredményeire támaszkodhatott.
A helyszín kiválasztása jól mutatta, hogyan kapcsolódott össze az emberes és a robotikus holdkutatás. A NASA már nem pusztán a Hold elérését tekintette célnak, hanem olyan területeket keresett, ahol a korábbi mérések és a helyszíni megfigyelések összevethetők. Pete Conrad és Alan Bean később felkereste a Surveyor 3-at, fényképeket készített róla, és több alkatrészét visszahozta a Földre vizsgálatra. Ez a feladat a küldetés egyik kevésbé látványos, mégis tudományosan jelentős része lett.
Pontos holdraszállás és két holdséta
Az Intrepid 1969. november 19-én, 06:54:35-kor szállt le a Holdon. A fedélzeten Conrad és Bean tartózkodott, miközben Gordon a Yankee Clipperben Hold körüli pályán maradt. A leszállás a Viharok óceánjában történt, az Apollo–11 helyszínétől eltérő területen.
A két holdfelszíni séta során Conrad és Bean tudományos műszereket állított fel, fényképeket készített, talaj- és kőzetmintákat gyűjtött, valamint megvizsgálta a Surveyor 3 szondát. A műszercsomag az Apollo-program későbbi küldetéseinek előfutára volt: a cél nem egyszeri látogatás, hanem hosszabb távú mérési program létrehozása volt. A Hold felszíne így fokozatosan kutatási tereppé vált, nem csupán a technikai teljesítmény színpadává.
Mit adott a küldetés a Hold kutatásához?
Az Apollo–12 eredményei több szinten is fontosak voltak. A küldetés igazolta, hogy az emberes holdraszállás kellő navigációs pontossággal megismételhető. Ez alapot teremtett ahhoz, hogy a későbbi expedíciók ne kizárólag biztonságosan elérhető, sík területekre korlátozódjanak.
A legénység által gyűjtött minták és a telepített műszerek hozzájárultak a Hold geológiai történetének vizsgálatához. A Surveyor 3 közelsége pedig lehetőséget adott egy korábban ott működő robotűreszköz közvetlen tanulmányozására. A küldetés tágabb tanulsága az volt, hogy a holdprogram sikere nem egyetlen látványos pillanatból állt. A felszállás, a navigáció, a vészhelyzeti döntések, a pontos leszállás és a terepi munka együtt alkotta az Apollo–12 teljesítményét.
A villámcsapás tanulsága
A start közbeni elektromos zavar megmutatta, milyen sérülékeny lehet egy összetett űrrepülés akkor is, ha a rakéta és az űrhajó alapvetően megfelelően működik. A küldetés folytatása azért volt lehetséges, mert az irányítók gyorsan felismerték a problémát, és a tartalék rendszerekre, valamint a repülési eljárásokra támaszkodtak.
Az Apollo–12 története ezért nem egyszerűen a második holdraszállás története. A sikerhez nemcsak nagy teljesítményű rakétára és pontos számításokra volt szükség, hanem olyan szervezeti kultúrára is, amely képes volt válsághelyzetben különválasztani a valóban végzetes hibát a kezelhető rendellenességtől. A küldetés végül 10 nap 4 óra 36 perc 24 másodperc után zárult le, amikor a kapszula visszatért a Földre.
Az Apollo–12 helye az űrkutatás történetében
Az Apollo–12 1969. november 24-én ért véget, és megerősítette az amerikai holdprogram lendületét. Az Apollo–11 megmutatta, hogy ember eljuthat a Holdra; az Apollo–12 azt mutatta meg, hogy oda célzott tudományos feladattal, pontos navigációval és kezelhető kockázatok mellett vissza is lehet térni.
A küldetés jelentőségét éppen ez a folytonosság adja. A holdraszállás nem elszigetelt csoda maradt, hanem fejleszthető műveletté vált. A villámcsapásokkal terhelt indulás és a sikeres holdfelszíni munka együtt olyan képet rajzol ki az Apollo–12-ről, amelyben a technológiai merészség mellett a fegyelem, a tartalék megoldások és a gondos előkészítés is központi szerepet kap.
Gyakori kérdések
Mikor indult az Apollo–12?
1969. november 14-én, 16:22 UTC-kor indult a Kennedy Űrközpont 39A indítóállásáról.
Mi volt az Apollo–12 fő célja?
A második emberes holdraszállás mellett pontos leszállást, tudományos méréseket, mintagyűjtést és a Surveyor 3 szonda vizsgálatát tervezték.
Kik alkották a legénységet?
Pete Conrad volt a parancsnok, Richard Gordon a parancsnokiegység-pilóta, Alan Bean pedig a holdkomp pilótája.
Milyen rakétával indult a küldetés?
A Saturn V hordozórakétával.
Mi történt röviddel a felszállás után?
A rakétát két villámcsapás érte, amelyek több fedélzeti rendszer jelzéseit és adatait megzavarták.
Hol szállt le az Apollo–12?
A Hold Viharok óceánjában, 1969. november 19-én.
Mikor történt a holdraszállás?
1969. november 19-én, 06:54:35 UTC-kor.
Miért volt fontos a Surveyor 3?
Az automata szonda 1967-ben ugyanazon a holdi térségen landolt, ezért az Apollo–12 legénysége közvetlenül megvizsgálhatta.
Hány űrhajós szállt le a Holdra?
Pete Conrad és Alan Bean szállt le a holdkomppal; Richard Gordon Hold körüli pályán maradt.
Hány holdsétát hajtottak végre?
Conrad és Bean két holdséta során dolgozott a Hold felszínén.
Milyen tudományos munkát végeztek?
Műszereket telepítettek, fényképeket készítettek, valamint talaj- és kőzetmintákat gyűjtöttek.
Mikor ért véget az Apollo–12 küldetése?
A kapszula 1969. november 24-én tért vissza a Földre; a teljes küldetés 10 nap 4 óra 36 perc 24 másodpercig tartott.
Források
Képek forrásai
- Az Apollo–12 felbocsátása – NASA. Kép forrása · Wikipédia-szócikk · Public domain. Arányosan átméretezve.
