1947. november 17-én John Bardeen és Walter Brattain a New Jersey állambeli Murray Hillben működő Bell Laboratóriumban olyan kísérletsorozatba kezdett, amely néhány héten belül az első működő tranzisztorhoz vezetett. A kutatók germániumkristályon és apró aranyérintkezőkkel vizsgálták, miként lehet egy gyenge elektromos jelet megerősíteni. A felfedezés nem egyszerűen egy új alkatrészt adott a mérnökök kezébe: megteremtette a kisebb, takarékosabb és megbízhatóbb elektronika alapját.
Miért kellett új erősítőeszköz?
A 20. század első felének rádiói, telefonközpontjai, televíziói és korai számítógépei nagyrészt vákuumcsövekre támaszkodtak. Ezek képesek voltak jelek erősítésére és kapcsolására, ám működésükhöz fűtött elektródákra volt szükség. Emiatt sok energiát fogyasztottak, jelentős hőt termeltek, nagy helyet foglaltak, és idővel kiégtek. Egy nagyobb berendezésben a meghibásodás nem kivétel, hanem állandó karbantartási gond volt.
A Bell Telephone Laboratories kutatói olyan szilárdtest-eszközt kerestek, amely a vákuumcső erősítőképességét kisebb méretben és kisebb energiaigénnyel tudja megközelíteni. A rádiótechnika és a telefonhálózat fejlődése különösen sürgetővé tette ezt a feladatot: a jeleknek nagy távolságokon, zavaró körülmények között is felismerhetőnek kellett maradniuk.
A félvezetők felé vezető út
A kutatás középpontjába a félvezetők kerültek. Ezek elektromos tulajdonságai a vezetők és a szigetelők között helyezkednek el, és bizonyos körülmények között szabályozhatóvá teszik a töltések áramlását. A Bell Laboratóriumban a szilícium és a germánium viselkedését is vizsgálták, különösen azt, mi történik a kristály felszínén, amikor elektromos érintkezést hoznak létre vele.
A tranzisztor elvi lényege, hogy egy vezérlő jel segítségével szabályozhatóvá válik egy másik áramkör árama. Ha a kimeneten nagyobb teljesítmény jelenik meg, mint amennyi a vezérléshez szükséges, az eszköz erősítőként használható. Ugyanez az irányíthatóság kapcsolóként is alkalmassá teszi: a jel két jól elkülöníthető állapota logikai műveletek alapja lehet.
1947. november 17.: a döntő kísérleti időszak kezdete
John Bardeen elméleti fizikus és Walter Brattain kísérleti szakember 1947. november 17-én kezdte meg azt a vizsgálati időszakot, amelyet később a tranzisztor „csodahónapjaként” is emlegettek. Munkájukhoz William Shockley kutatásai is szorosan kapcsolódtak, bár a gyakorlati kísérletekben Bardeen és Brattain játszotta a meghatározó szerepet.
A kezdeti összeállítások célja az volt, hogy a félvezető felszínén kialakuló jelenségeket megértsék. A kutatók nem kész, pontosan ismert tervet hajtottak végre, hanem különböző anyagokat, érintkezési módokat és mérési körülményeket próbáltak ki. A kísérletek közben fokozatosan vált világossá, hogy a kristály felszíne és az ott mozgó töltések kulcsszerepet játszik az erősítésben.
Germánium, arany és két apró érintkező
A kutatók végül a szilícium helyett germániumot kezdtek használni, mert ezzel sokkal erősebb erősítőhatást kaptak. Az American Physical Society összefoglalója szerint az egyik változtatás mintegy 330-szoros javulást hozott a korábbi elrendezéshez képest, bár ez a megoldás kezdetben csak alacsony frekvenciákon működött megfelelően. Egy telefonvonalhoz viszont az emberi hang összetett frekvenciáit is kezelni kellett.
A következő lépésnél két, egymáshoz rendkívül közel elhelyezett arany pontérintkező került a germánium felületére. A bejövő jel az egyik érintkezőn keresztül jutott a kristályba, majd megerősítve jelent meg a másikon. A két érintkező közötti apró távolság és a félvezető felszíni tulajdonságai együtt tették lehetővé, hogy az eszköz ténylegesen erősítsen.
- A kísérletekben a germánium vált a meghatározó félvezető anyaggá.
- A működő elrendezésben két arany pontérintkező került egymáshoz közel.
- A készülék pontérintkezős tranzisztor volt, nem a későbbi, réteges tranzisztortípusok egyike.
- Az első eszköz a korabeli mércével is kezdetleges és nagyméretű volt.
Az első működő tranzisztor
Brattain egy műanyag háromszög köré aranyfóliát helyezett, majd úgy alakította ki az érintkezőket, hogy azok a germánium felületén egymáshoz közel érjenek hozzá. Ez lett az első működő pontérintkezős tranzisztor alapvető felépítése. A szerkezet mai szemmel meglepően nagy volt: körülbelül fél hüvelyk, azaz nagyjából 1,3 centiméter magas készüléknek számított.
A találmány jelentősége nem pusztán abban állt, hogy egy laboratóriumi mérésben erősítést mutatott. A tranzisztor szilárdtest-eszközként nem igényelt fűtött katódot, így kisebb energiafogyasztás, alacsonyabb hőtermelés és tartósabb működés ígéretét hordozta. Ezek az előnyök tették lehetővé, hogy az elektronikus áramkörök később egyre kisebbé és összetettebbé váljanak.
Egy laboratóriumi eredményből iparági fordulat
A tranzisztor nem egyik napról a másikra változtatta meg a világot. A korai pontérintkezős változat gyártása és megbízható használata még komoly mérnöki feladatokat tartogatott. A felfedezés azonban kijelölte azt az irányt, amelyből később a különféle tranzisztortípusok, majd az integrált áramkörök fejlődtek ki.
A tranzisztor alapvető feladatokat lát el: elektromos jeleket erősít, illetve kapcsolóként működik. E két szerep elegendő ahhoz, hogy rádiók, számológépek, számítógépek, kommunikációs rendszerek és számtalan más berendezés építőeleme legyen. A Bell Laboratórium 1947-es kísérletei ezért nem egy elszigetelt műszaki újítást jelentenek, hanem az információs társadalom egyik fontos előzményét.
A felfedezés elismerése és történelmi súlya
John Bardeen, Walter Brattain és William Shockley 1956-ban megkapta a fizikai Nobel-díjat a félvezetőkkel kapcsolatos kutatásaiért és a tranzisztorhatás felfedezéséért. A díj azt is jelezte, hogy a tranzisztor nem csupán a Bell Laboratórium egyik sikeres fejlesztése volt, hanem a modern fizika és mérnöki tudomány közös eredménye.
A történet fontos tanulsága, hogy az áttörés nem egyetlen látványos pillanatból állt. A november 17-én kezdődő kutatási időszakban az elméleti elképzelések, a gondosan megtervezett mérések, a sikertelen próbálkozások és a váratlanul működő összeállítások egymásra épültek. A tranzisztor születése így egyszerre példázza a tudományos megértés és a kísérleti kitartás erejét.
Gyakori kérdések
Mikor kezdődött a tranzisztor alapelveinek vizsgálata?
John Bardeen és Walter Brattain 1947. november 17-én kezdte meg a döntő kutatási időszakot a Bell Laboratóriumban, Murray Hillben, New Jerseyben.
Kikhez kötődik a tranzisztor feltalálása?
A működő tranzisztor létrehozása John Bardeen, Walter Brattain és William Shockley nevéhez kapcsolódik.
Hol dolgoztak a kutatók?
A kutatás az AT&T Bell Laboratóriumában, a New Jersey állambeli Murray Hillben zajlott.
Milyen anyagból készült az első működő tranzisztor?
Az első működő pontérintkezős tranzisztor germániumkristályt és két arany pontérintkezőt használt.
Miért volt fontos a két aranyérintkező közelsége?
A közeli érintkezők tették lehetővé, hogy a jel az egyik ponton belépjen a germániumba, majd megerősítve jelenjen meg a másikon.
Miért próbáltak a kutatók vákuumcső helyett más eszközt készíteni?
A vákuumcsövek sok energiát fogyasztottak, hőt termeltek, nagyok voltak és idővel kiégtek.
Mi a tranzisztor legfontosabb feladata?
A tranzisztor elektromos jelek erősítésére és kapcsolására használható.
Miért váltottak szilíciumról germániumra?
A kísérletek során a germánium sokkal erősebb erősítőhatást mutatott az adott elrendezésben.
Mekkora volt az első tranzisztor?
Az American Physical Society összefoglalója szerint körülbelül fél hüvelyk, vagyis nagyjából 1,3 centiméter magas volt.
Mikor kaptak Nobel-díjat a kutatók?
Bardeen, Brattain és Shockley 1956-ban kapta meg a fizikai Nobel-díjat a tranzisztorral kapcsolatos eredményeiért.
Miért tekintik a tranzisztort a modern elektronika alapjának?
Mert erősítőként és kapcsolóként egyaránt működhet, ezért rádiókban, számítógépekben, kommunikációs rendszerekben és integrált áramkörökben is használható.
Az 1947-es eszköz már olyan volt, mint a mai tranzisztorok?
Nem. Az első működő példány pontérintkezős, viszonylag nagy és kezdetleges szerkezet volt; a későbbi tranzisztortípusok és integrált áramkörök továbbfejlesztették az alapelvet.




