1799. november 9–10-én, a francia forradalmi naptár szerint a VIII. év 18–19. brumaire-jén Napóleon Bonaparte és szövetségesei megdöntötték a Direktóriumot. Az államcsíny nem egyetlen látványos katonai rohamként zajlott, hanem politikai manőverek, félrevezető jogi intézkedések és katonai nyomásgyakorlás egymásra épülő akciójaként. A párizsi és saint-cloud-i események végén létrejött az ideiglenes konzulátus, amelyben Napóleon már nem egyszerűen a hadsereg sikeres tábornoka, hanem Franciaország meghatározó politikai vezetője lett.
A Direktórium válsága
A 18. brumaire-i államcsíny hátterében a Direktórium tartós politikai és társadalmi válsága állt. Az 1795-ben létrehozott rendszer öt igazgató kezébe adta a végrehajtó hatalmat, miközben a törvényhozást két tanács, az Ötszázak Tanácsa és a Vének Tanácsa gyakorolta. A hatalmi szerkezetet azért tervezték ilyen bonyolultra, hogy elkerüljék egy újabb diktatúra vagy királyi visszarendeződés veszélyét. A gyakorlatban azonban a rendszer nehézkessé és sérülékennyé vált.
A köztársaság 1792 óta háborúban állt több európai nagyhatalommal. A katonai terhek, a pénzügyi nehézségek, az igazságtalannak érzett adóztatás és az élelmiszerárak emelkedése fokozatosan erodálta a Direktórium társadalmi támogatását. A kormányt ráadásul korrupcióval és politikai instabilitással vádolták. A válság nem jelentette azt, hogy minden francia azonnal Napóleon uralmát akarta volna, de egyre többen kerestek olyan megoldást, amely erősebb és kiszámíthatóbb államot ígért.
Sieyès „kardot” keres
A fordulat egyik kulcsszereplője Emmanuel-Joseph Sieyès abbé volt, aki 1799 májusában került be a Direktóriumba. Sieyès úgy vélte, hogy az 1795-ös alkotmány túlságosan megkötötte a kormány kezét, ezért új alkotmányos rendszert akart létrehozni. Ehhez azonban szüksége volt egy olyan katonai vezetőre, aki képes végrehajtani a politikai átalakítást.
Sieyès kezdetben nem feltétlenül Napóleont szemelte ki erre a szerepre. Egy erős, de politikailag kevéssé önálló tábornokot keresett, akit könnyebb lett volna a saját elképzelései szerint irányítani. Joubert tábornok halála után azonban Napóleon vált a legalkalmasabb jelöltté. Napóleon 1799 októberének elején tért vissza Egyiptomból, és Párizsban olyan hírnév övezte, amely messze túlmutatott egy átlagos hadvezér tekintélyén. Sieyès alkotmányos reformot akart, Napóleon pedig nem elégedett meg azzal, hogy pusztán katonai szerepet töltsön be. Érdekeik ezért rövid időre találkoztak, noha céljaik nem voltak azonosak.
1799. november 9.: a jogi előkészítés
A puccs első napján, 1799. november 9-én, vagyis 18. brumaire VIII. évén a Vének Tanácsát reggel a Tuileriák palotájába hívták össze. A szervezők azt állították, hogy jakobinus összeesküvés fenyegeti a törvényhozást és az állam biztonságát. A veszélyről szóló állítás lehetővé tette, hogy a tanács rendkívüli intézkedést fogadjon el: a két törvényhozó testületet Párizsból Saint-Cloud-ba helyezték át.
A döntés egyszerre szolgált politikai és katonai célokat. A Saint-Cloud-i palota távolabb feküdt a párizsi utcák politikai tömegétől, miközben a környék ellenőrzését a Napóleon rendelkezésére álló csapatok biztosíthatták. A tábornokot megbízták a törvényhozó testületek védelmével, így jogszerűnek látszó felhatalmazást kapott a fegyveres erő irányítására. Az államcsíny egyik kevésbé látványos, de döntő eleme éppen ez volt: a katonai jelenlétet előbb a törvényhozás biztonságának eszközeként állították be.
- A Vének Tanácsa rendkívüli ülésre gyűlt össze a Tuileriákban.
- A törvényhozást Saint-Cloud-ba helyezték át.
- Napóleon megkapta a Párizs környéki csapatok parancsnokságát.
- A jakobinus összeesküvés veszélyére hivatkoztak.
- A két tanács ülését november 10-éig felfüggesztették.
Saint-Cloud-ban összeomlik a terv
1799. november 10-én, 19. brumaire-en a két tanács Saint-Cloud-ban ült össze. A Vének Tanácsa a palota Apolló-galériájában, az Ötszázak Tanácsa pedig a narancsházban kapott helyet. A képviselők közül többen ekkor már felismerték, hogy a rendkívüli biztonsági intézkedés mögött valójában hatalomátvétel készül. Az Ötszázak tagjai megerősítették, hogy fenn kívánják tartani az 1795-ös alkotmányt.
Napóleon belépett az Ötszázak ülésére, és beszédben próbálta igazolni a köztársaság iránti elkötelezettségét. A kísérlet rosszul sült el. A képviselők a fegyveresekkel körülvett tábornokban nem a törvényhozás védelmezőjét, hanem az alkotmány megdöntőjét látták. Többen új Caesart emlegettek, és megpróbálták törvényen kívül helyezni.
A helyzetet Napóleon testvére, Lucien Bonaparte segített megfordítani. Ő volt az Ötszázak Tanácsának elnöke, és a katonák előtt azt állította, hogy a képviselők tőrrel fenyegetik a tábornokot. Ezután a grenadierek behatoltak az ülésterembe, és szétoszlatták a tanácsot. A jelenet nem egy szabályos parlamenti döntés, hanem katonai kényszer eredménye volt, még akkor is, ha később igyekeztek jogszerű eljárásként feltüntetni.
A Direktórium vége és a konzulátus
A törvényhozás szétzavarása után a puccs szervezői és a hozzájuk csatlakozó képviselők az Orangerie-ben gyűltek össze. A hiányos és kényszerhelyzetben működő ülés a Direktórium megszüntetéséről döntött. A végrehajtó hatalmat három ideiglenes konzulból álló bizottságra bízták: Napóleon Bonapartéra, Emmanuel-Joseph Sieyès-re és Roger Ducos-ra.
Az új rendszer létrehozása még nem jelentette Napóleon teljes, formálisan rögzített egyeduralmát. A következő hetekben alkotmányozó munka indult, és 1799. december 15-én közzétették a VIII. év alkotmányát. A tényleges erőviszonyok azonban már a puccs során kirajzolódtak. Napóleon mögött állt a hadsereg, politikai tekintélye nagyobb volt társaiénál, és képesnek bizonyult arra, hogy a jogi forma és a katonai erő kombinációjával megszerezze a kezdeményezést. A három konzul közül rövid időn belül ő lett a meghatározó személy.
Mit változtatott meg a 18. brumaire?
A 18. brumaire-i államcsíny a Direktórium bukását és a konzulátus kezdetét jelentette. A Francia Köztársaság nem szűnt meg azonnal, és a forradalom számos jogi és társadalmi eredménye fennmaradt. Megváltozott azonban a politikai hatalom működése: a törvényhozó testületek szerepe csökkent, miközben a végrehajtó hatalom megerősödött.
A kortársak számára az esemény egyszerre jelenthetett megkönnyebbülést és fenyegetést. A háborúktól, inflációtól és politikai bizonytalanságtól kimerült társadalom egy része stabilitást remélt. Mások viszont azt látták, hogy a köztársaság védelmére hivatkozva éppen a képviseleti intézményeket tették félre. Ez az ellentmondás magyarázza, miért emlékeznek a 18. brumaire-re egyszerre politikai válságkezelésként és katonai államcsínyként.
A történészek jelentős része a 18. brumaire-t a francia forradalom politikai lezárásának tekinti, bár a megfogalmazás értelmezés kérdése. A forradalom alapelvei – például a jogegyenlőség és a tulajdon védelme – tovább éltek, de a népi és parlamenti politika helyére egyre inkább a központosított, személyi hatalom lépett. A konzulátus így átmenetet alkotott a forradalmi köztársaság és Napóleon későbbi császársága között.
Gyakori kérdések
Mikor történt a 18. brumaire-i államcsíny?
A puccs 1799. november 9–10-én zajlott, a francia forradalmi naptár szerint 18–19. brumaire VIII. évén. A folyamat politikai lezárása november 11-én, 20. brumaire-en történt meg, amikor a hozzájuk csatlakozó képviselők megerősítették a Direktórium megszüntetését.
Kik voltak az államcsíny fő szereplői?
A legfontosabb szereplők Napóleon Bonaparte, Emmanuel-Joseph Sieyès és Roger Ducos voltak. Az előkészítésben közreműködött Charles-Maurice de Talleyrand, Lucien Bonaparte pedig az Ötszázak Tanácsának elnökeként segítette a döntő szakaszt.
Napóleon azonnal császár lett?
Nem. A 18. brumaire után ideiglenes konzulátus alakult, majd megszületett a VIII. év alkotmánya, amelyben Napóleon első konzulként a legnagyobb politikai befolyást szerezte meg. A császárság csak később, 1804-ben jött létre.
Források
Képek forrásai
- Bonaparte az Ötszázak Tanácsában – François Bouchot. Kép forrása · Wikipédia-szócikk · Public domain. Arányosan átméretezve.
