1975. november 6-án mintegy 350 000 marokkói civil indult meg a spanyol Szahara felé. A II. Hasszán király által meghirdetett zöld menet célja az volt, hogy tömeges, hivatalosan békés nyomással kényszerítse Spanyolországot a vitatott terület átadására. A Tah határállomás közelében megkezdett akció néhány nap alatt diplomáciai válságot idézett elő, és közvetlenül hozzájárult a november 14-i madridi egyezményhez. A menet ugyanakkor nem oldotta meg a terület jogállásának kérdését: inkább egy máig rendezetlen konfliktus új szakaszát nyitotta meg.
Egy gyarmat a dekolonizáció küszöbén
A Nyugat-Szahara néven ismert terület a 19. század végétől spanyol fennhatóság alatt állt. Madrid 1958-ban spanyol tartománnyá nyilvánította a gyarmatot, ám ez nem változtatott azon, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete 1960-tól önállóan kormányzandó területként tartotta nyilván. Az ENSZ ismételten a dekolonizációt és a helyi lakosság önrendelkezését sürgette.
A térség gazdasági jelentőségét növelte, hogy 1962-től kiaknázni kezdték a Bou Craa környéki jelentős foszfátlelőhelyeket. A spanyol uralommal szembeni elégedetlenséget erősítette a helyi lakosság politikai és társadalmi háttérbe szorítása, valamint az 1970-es zemlai felkelés erőszakos leverése. Közben Marokkó és Mauritánia is területi igényeket fogalmazott meg, a szahrawi függetlenségi mozgalom pedig 1973-ban létrehozta a Polisario Frontot.
Marokkó történelmi igénye és a hágai állásfoglalás
II. Hasszán monarchiája a hetvenes évek elején súlyos belpolitikai válsággal nézett szembe. A király 1971-ben és 1972-ben is katonai puccskísérletet élt túl, ezért a Nyugat-Szaharával kapcsolatos nemzeti ügy egyszerre jelentett külpolitikai célt és belpolitikai mozgósító erőt. A marokkói vezetés azt állította, hogy a terület történelmileg kapcsolatban állt a szultáni hatalommal, és ezért annak Marokkóhoz kell tartoznia.
A Nemzetközi Bíróság 1975. október 16-án közzétett tanácsadó véleménye árnyaltabb képet adott. A testület elismerte, hogy egyes szahrawi törzsek és a marokkói szultán között léteztek történelmi hűségi kapcsolatok, de kimondta: ezek nem jelentenek területi szuverenitást. A bíróság szerint e kapcsolatok nem írhatják felül a helyi lakosság önrendelkezési jogát.
Hasszán II. a döntésnek főként azt a részét emelte ki, amely történelmi kapcsolatokról szólt, miközben a végkövetkeztetés az önrendelkezést helyezte középpontba. A király röviddel a vélemény kihirdetése után meghirdette a zöld menetet, amelyet a „haza újraegyesítésének” békés eszközeként mutatott be.
Hogyan szervezték meg a menetet?
A marokkói állam rendkívüli gyorsasággal készítette elő a mozgósítást. Három nap alatt több mint 524 000 ember regisztrált a részvételre, közülük választották ki a mintegy 350 000 civil önkéntest. A résztvevők között körülbelül 50 000 nő is volt. A hatalmas tömeget katonai és csendőri alakulatok kísérték, miközben a marokkói fegyveres erők további egységeket helyeztek el a térségben.
A menet elnevezése és jelképrendszere tudatosan kapcsolta össze a vallást és a nemzeti ügyet. A résztvevők marokkói zászlókat és Korán-példányokat vittek magukkal. A „zöld” egyszerre utalt az iszlám hagyományra és a békés, fegyvertelen fellépés képére. A civil jelleg azonban nem jelentette azt, hogy az akció katonai kockázat nélküli lett volna: Spanyolország attól tartott, hogy a tömeg mögött fegyveres behatolás készül.
- A mozgósítás három nap alatt több mint 524 000 jelentkezőt ért el.
- A kiválasztott résztvevők száma körülbelül 350 000 volt.
- A menetet mintegy 30 000 katonai és csendőri személy kísérte.
- A szervezésben regionális részvételi kvótákat is alkalmaztak.
1975. november 6.: átlépik a határt
A zöld menet kezdete 1975. november 6-án következett el, amikor a marokkói civilek a Tah nevű határállomás közelében átlépték a spanyol Szahara határát. A tömeg néhány kilométerrel benyomult a területre, miközben a spanyol erők készenlétben maradtak. A helyzet különösen veszélyessé vált, mert a térségben már korábban is jelen voltak katonai egységek, és egy fegyveres összecsapás gyorsan nemzetközi válsággá szélesedhetett volna.
A menet hivatalosan békés demonstrációként indult, de stratégiai célja világos volt: kész helyzetet teremteni Spanyolország számára. Madridnak egyszerre kellett mérlegelnie a dekolonizációs kötelezettségeket, a helyi lakosság önrendelkezési igényét, a marokkói nyomást és a katonai konfliktus veszélyét. A menet résztvevői ezért nem pusztán tüntetők voltak, hanem egy államilag megszervezett területi és diplomáciai akció eszközei.
Nemzetközi nyomás és amerikai aggodalmak
A válságot Washington is figyelemmel kísérte. Az Egyesült Államok külügyi iratai szerint Henry Kissinger több alkalommal sürgette II. Hasszánt, hogy keressen diplomáciai megoldást, és ne engedje, hogy a menet közvetlen összecsapáshoz vezessen. Október 19-én az amerikai külügyminiszter már kifejezetten aggodalmát fejezte ki a tervezett civil bevonulás miatt.
Az amerikai dokumentumok ugyanakkor óvatosságot mutatnak az Egyesült Államok szerepével kapcsolatban. Washington hivatalosan tárgyalásos rendezést és ENSZ-keretet támogatott, miközben a térség hidegháborús jelentősége miatt igyekezett elkerülni, hogy a konfliktus Algéria és a Szovjetunió felé tolja Marokkót. A források alapján a zöld menet nem pusztán marokkói–spanyol ügy volt: az észak-afrikai államok, az ENSZ és a nagyhatalmak érdekei is összeütköztek benne.
A visszavonulás és a madridi egyezmény
A menet katonai összecsapás nélkül érte el politikai céljának jelentős részét. A marokkói civilek visszavonulását november 18-án rendelték el, miután a demonstráció néhány kilométerrel behatolt a területre. A visszavonulás nem jelentett marokkói lemondást, hanem inkább azt jelezte, hogy a tömeges akció elvégezte a neki szánt nyomásgyakorló szerepet.
November 14-én Spanyolország, Marokkó és Mauritánia aláírta a madridi egyezményt. Madrid vállalta a terület elhagyását, a korábbi spanyol Szaharát pedig Marokkó és Mauritánia között osztották fel. A megállapodás azonban nem rendezte a szahrawi lakosság önrendelkezését, és a Polisario Front elutasította az új helyzetet. A spanyol kivonulást ezért háború követte Marokkó, Mauritánia és a Polisario erői között.
Miért maradt máig vitatott fordulópont?
A zöld menet marokkói értelmezésben a nemzeti egység és a gyarmati uralom felszámolásának sikere lett. A szahrawi függetlenségi mozgalom és számos nemzetközi jogi értelmezés szerint viszont a menet megkerülte az önrendelkezés elvét, amelyet a Nemzetközi Bíróság véleménye is megerősített. A két álláspont közötti különbség máig meghatározza a Nyugat-Szahara körüli vitát.
Az esemény történelmi jelentősége éppen ebben az ellentmondásban rejlik. A zöld menet fegyvertelen civilek tömegével kényszerített ki diplomáciai változást, mégsem hozott létre széles körben elfogadott jogi rendezést. A terület feletti ellenőrzés, a szahrawi nép politikai jövője és az önrendelkezés kérdése továbbra sem került végleges nyugvópontra.
Gyakori kérdések
Mikor kezdődött a zöld menet?
A zöld menet 1975. november 6-án kezdődött, amikor a marokkói civilek a Tah határállomás közelében átlépték a spanyol Szahara határát.
Hányan vettek részt a menetben?
A marokkói kormány körülbelül 350 000 civil résztvevőt választott ki a több mint 524 000 jelentkező közül. A menetet katonai és csendőri egységek kísérték.
Mi lett a zöld menet következménye?
A menet hozzájárult a madridi egyezményhez, amelyben Spanyolország vállalta a terület elhagyását. A korábbi spanyol Szaharát Marokkó és Mauritánia osztotta fel, de a megállapodás nem rendezte a szahrawi önrendelkezés kérdését, ezért a konfliktus folytatódott.
Források
Képek forrásai
- A zöld menet útvonala, 1975 – Flaggingwill. Kép forrása · Wikipédia-szócikk · CC BY-SA 4.0. Arányosan átméretezve.
